A talu története

Vértesboglár környéke már a rómaiak idején lakott volt. Ezt bizonyítja, hogy római kori telepnyomok találhatók a belterület nyugati peremén. Feltehetőleg Vértesboglár határában vezetett át az Aquincumot Savariaval összekötő római főútvonal, amelynek legközelebbi állomása Floriana (Csákvár) volt. Egy alsóbbrendű római kori útvonal Vértesacsa felől érte el az akkori főutat. A község a kora-középkorban királyi birtok, amelynek egy részét III. Béla 1193-ban a fehérvári kereszteseknek adományozta, a másik része a Csák nemzetség kezére került. Az 1193-ban kelt feljegyzések szerint Vértesboglár neve Baklár volt. Középkori leletek az Alkotmány u. 48. szám alól kerültek elő. A török hódoltság időszakában a falu elnéptelenedett, Csákvárhoz tartozott, és annak lakói művelték az elpusztult településhez tartozó földeket. Az Eszterházy grófok pápai uralmának kimutatása szerint évente 12 forintot fizettek a puszta használatáért. 1696-ban csupán azt jegyezték fel, hogy Boglárpuszta fakitermelésre alkalmas erdőből és kaszálóból áll.

Vértesboglár benépesítésére a XVIII. században került sor. Eszterházy Ferenc 1760-ban telepítette be, azzal a feltétellel, hogy istenfélő, békés és igazságos jellemű telepesek vegyék birtokba Boglárpusztát. A megtelepedőknek három szabad évet biztosított. Ezen idő alatt fel kellett építeni a lakóházakat, meg kellett kezdeni az erdőirtást, a földek feltörését, a szőlők telepítését. 35 telkes jobbágy és 22 zsellér telepedett meg Bogláron. A betelepedők az Eszterházyak tatai uradalmának falvaiból és a bajorországi Schwarzwaldból érkeztek. Számos ma is élő családnév szerepel az első telepesek névsorában, és erre a bogláriak igen büszkék.

A település benépesítése folyamatos volt, 1768-ban már 129 úrbéres családfőt írtak össze. Az I. katonai térképen már jól látható a telepesek munkájának eredménye: az erdőt nagyrészt kiirtották, helyükön legelőket, szántóföldeket létesítettek, és jelentős méretű szőlőültetvényt hoztak létre. A település sikeres birtokbavételét az egyházi és az oktatási intézmények kiépítésen követte. 176l-ben megalakult a plébánia, és 1762-ben kápolnát rendeztek be a plébánia egyik helyiségében. A római katolikus templomot az Eszterházyak támogatásával 1810-ben építették.

A népoktatásra vonatkozó első adat 1770-ból ismert, ekkor 40 fiú és leány látogatta az iskolát, másfél évtized múlva már 95 az iskolások száma. A tanító részére a falu egy kétszobás házat építtetett, a szobák közül az egyik az oktatás célját szolgálta.

A zömében német nemzetiségű lakosok körében is jelentős hatást gyakorolt az 1848-ban végrehajtott jobbágyfelszabadítás. A község lakosai 1848 őszén a település védelmére fegyvert fogtak. A megyei forradalmi bizottmány tagja lett Streith Miklós római katolikus plébános és König Mór káplán. Streith a szószékről hirdette ki a Függetlenségi Nyilatkozatot, s 1849 júniusában népfelkelésre szólította fel híveit. A császáriak mindkét papot letartóztatták. Streith Miklóst kivégeztették, König Mórt 15 évi börtönre ítélték.

A XIX. század közepén Fényes Elek Vértesboglár főbb jellemzőit így összegezte: "német falu Székes-Fejér vármegyében, Csákvárhoz egy órányira. 981 katolikus, 9 református, 8 zsidó lakja. Katolikus parochiális templommal, bortermesztéssel, a falu ura gróf Eszterházy Miklós".

A jobbágyfelszabadítás, majd a tagosítás végrehajtása után, az 1860-as évek elején 157 parasztcsalád élt mezőgazdaságból: 72 kisbirtokos, 82 házaszsellér, 3 szőlőműves. A zsellérek közt találunk 23 iparost, akik a falu és az uradalom szükségleteit elégítették ki; a többiek napszámból éltek. A kézművesek között a hagyományos mesterségek voltak többségben: a 6 takács és a 3 kovács mellett a többi ipart csupán 1-2 fő képviseli. A településen készítették az ún. klumpákat (fatalpú, bőr felsőrészű papucs) és árulták a környező falvakban.

A falu szőlőhegyén (az 1880-as években bekövetkezett filoxéra vészig) jelentős szőlőművelés folyt. Az 1860-as években évente átlagosan 2100 akó bor termett. A kertekben, szőlőkben közel 1200 gyümölcsfa hozott termést. A belterület mérete nőtt, sorra épültek az új házak, pincék, a Boglári-vízfolyást szabályozták, a csákvári és az alcsúti kastélyparkot Bogláron keresztül kettősfasorral kötötték össze.

A századforduló időszakában a község földterületének több mint a fele Eszterházy birtok volt. A település területe ekkor 4035 katasztrális hold. A rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint 1900-ban a népesség száma 1183 fő. A lakóházak száma 220. Ebből látható, hogy egy házban több család is lakott. A község ebben az időben már csaknem teljesen németajkú volt. Magyarnyelvűek inkább a cselédek voltak.

Az első világháború jelentős anyagi és emberi veszteséggel járt. A nagy létszámú családok eltartása az asszonyokra hárult. A faluból bevonult férfiak száma körülbelül száz volt, a csatatereken és hadifogolytáborokban 45-en áldozták életüket. A háborús viszonyokat tovább súlyosbította, hogy a község két boltjában alig lehetett valamit vásárolni. Így az asszonyok Bicskére vagy Pestre jártak, hogy élelemért, ruhaneműért cserébe iparcikkeket vásároljanak.

A Tanácsköztársaság alatti államosításról Eszterházy naplójában a következőket olvashatjuk: "Bekövetkezett a földtulajdon komonizálása is. Csinos pusztulás indult meg. Budapestről távirat érkezett, hogy a csákvári gazdaságot (amelynek Vértesboglár is a része volt) ki kell kapcsolni a vármegye szövetkezeteiből és államosítani kell. A tömeg örömmel és büszkén járkált azon tudatban, hogy most földhöz jutott. S már amilyen ez a derék állat a homo sapiens a jelszó is elég volt arra, hogy reményeket és álmokat keltsen."

Tárgyi bizonyítékként maradt ránk a direktórium bélyegzője, amelynek a szövege a következő: "Vértesboglár község munkás és paraszt tanácsának direktóriuma". A tanácsköztársaság bukása után a községi direktórium tagjait leváltották, visszaállt a régi rend. Bogláron megindult az infrastruktúra fejlődése, a vasút mellett rendszeres autóbuszjárat létesült Csák-vár és Bicske között. Postával, távíróval és telefonközponttal rendelkezett a falu. Társadalmi és gazdasági egyesületek alakultak: tűzoltóegylet, leventeegylet, dalárda, tej szövetkezet, hitelszövetkezet, fogyasztási szövetkezet.

A két világháború közötti esztendőket a politikai és gazdasági válság, majd Magyarország hadba lépéséig (1941) a stabilitás jellemezte. Ebben az időszakban a még élő néphagyományokról, szokásokról olvashatunk Taffemer Antal: "Vértesboglár, Egy hazai német település leírása" című 1941-ben kiadott könyvében.

A stabilitást a II. világháború törte meg. 1945 után Boglárról kitelepítették a német nemzetiségű és német anyanyelvű lakosok többségét. 1760-tól közel kétszáz esztendőn keresztül élt békességben, magyar állampolgárként a boglári németség. A II. világháború győztes nagyhatalmainak döntése alapján a hazájuknak tudott magyar földről áttelepítették őket Németországba. Helyükbe Szlovákiából kitelepített magyarok érkeztek.

1950 októberében bevezették a tanácsi típusú közigazgatást. A szocializmus évtizedei alatt a községben az általános iskola mellett óvoda is létesült, megszervezték az orvosi ellátást, körzeti rendőri irodát létesítettek.

A rendszerváltás - az ország más településeihez hasonlóan - a helyi önkormányzat megalakulását eredményezte; a földek a privatizáció során magánkézbe kerültek.

(Farkas Gábor: Magyarország megyei kézikönyvei 6.kötet.; Tafferner Antal(1941) Vértesboglár, Egy hazai német település leírása című kiadványok alapján Kállai Anikó szerkesztésében)