Köszöntjük Kolozsvári Józsefet 90. születésnapján

A szürke felhőtakaróból lustán peregtek az apró esőcseppek, amikor becsengettem az ünnepelt kapujában. Szemem körbejárattam a takaros portán, a szépen elrendezett udvaron: minden a helyén, mint a felállított sakktáblán. Látszik, hogy a gazda precíz és rendszerető, céltudatos emberként tölti itt napjait, figyelve minden részletre. Naponta többször járok erre, és látom Józsi bácsit seprűvel, lapáttal, ahogy mindig próbál tenni valami hasznosat. Régóta ismerem, mindig is tiszteltem szorgalmát és irigyeltem akaraterejét. Lassan fordulok a bejárat felé, ahol vár az ünnepelt, és kedves felesége. A konyhában foglalunk helyet, kedves tárgyak és hangulat vesz körül, szemem megragad a régi falvédőn. Mintha otthon lennék, érzem a múlt leheletét.

Rövid köszöntés, egy pohár pezsgő, és kezdődik a beszélgetés. Nem könnyű szavakat találni, mert a 90 esztendő nem múlt el nyomtalanul, megkoptatta a testet, az emlékezést. Megromlott a látás, kicsorbult a hallás. Nem számít már, öregségére az ember nem a szemével fürkészi a világot, hanem a szívében érzi azt. Beszélgetünk, sokszor Boris néni segít megtalálni a fonalat, kisegíti a papát. ahogy minden nap tette házasságuk 67 évén át. Ők összetartoznak, s mint két fél, úgy alkotnak egy egészet, közös életükben, egymásnak támaszaként.

Kolozsvári József 1931. augusztus 26-án született Heves megye déli részén, az Alföld közepén fekvő Kiskörén. Gyermekkorát is itt töltötte a Tisza ölelésében, amely szépségével és kiszámíthatatlanságával mindig magában hordozta a változatosságot és a veszélyeket is. Szülei munkásemberek voltak, akik hat gyermeket neveltek, nehéz körülmények között, keményen dolgozva a megélhetésért. Embert próbáló idők voltak, sokszor nélkülözéssel, lemondással tarkítva. Mégis jólesik visszaemlékezni, egy-egy könnycsepp homályán át visszatekinteni a tájra, a barátokra, a gyermekkori csínytevésekre. A szülőföld mindig a legszebb, emlékezetünkből kitörölhetetlen, mert hozzá fűződik az ifjúságnak, a kamaszkornak minden szépsége, a szülők szeretete és ölelése.

A gyermekévek után, mivel a térségben kevés volt a munkalehetőség, a sors Józsi bácsit Budapestre sodorta. Egy gyárban talált munkát, így ismerkedett meg a Vértesboglárról származó, fővárosban dolgozó Máhli Borbálával. Az ifjúkori szerelemből 1954-ben házasság lett, majd Vértesbogláron telepedtek le 1957-ben, itt vásároltak házat. És elkezdődött az új életük, három gyermekük született, a két fiútestvér sajnos kicsi korban elhunyt. Józsi bácsi az erdészetnél talált munkát, keményen dolgozott éveken át, háza táján pedig állatokat nevelt és értékesített. Ennek bevételeit is gyűjtögetve tudta a régi parasztházat átépíteni és új otthont teremteni családja számára. Később a helyi TSZ-ben helyezkedett el, ahol nyugdíjba vonulásáig dolgozott az állattenyésztésben. Nem volt terhes a hajnali kelés, mert szerette az állatokat, és jól érezte magát a munkahelyi kollektívában, a barátok társaságában. A sok munka mellett időt szentelt a társadalmi feladatokra is, tagja volt az akkori Áfész Ellenőrző Bizottságának, Bírósági ülnök volt és Ellenőrző Bizottsági tag a TSZ-ben. Szeretett másokért tenni, nyüzsgő ember volt, aki véleményét soha nem rejtette véka alá.

Mostanra már csak emlékek ezek az évek, amelyre megőszülve, kissé meggörnyedve is jó visszatekinteni.

Tisztelt Józsi bácsi!

Kívánok sok erőt, egészséget és nyugalmat a 90. születésnapján, és további szép esztendőket!

Fekete István

Sztányi István