A falu fenyőfája

A szombati reggeli szürkeségben elindult kis csapatunk, hogy az őszi didergős időjárással dacolva elvégezze feladatát. A darus autó komótosan karikázott Varga Bálint bácsiék háza felé, mintha nem lett volna kedvére való ez a rideg, nedvességbe burkolt pusztítás. De egyszer csak odaértünk, a fenyő apró tűleveleit az égnek emelte, mintha imádkozna. Tudta, hogy sorsa beteljesedett, élete a végéhez ért. Egy utolsót fohászkodott a mindenhatóhoz, megköszönte neki a három szép évtizedet, amivel megajándékozta, majd odaadóan engedelmeskedett a fűrész fogainak és lassan eldőlt. Méltóságteljesen felemeltük a jármű platójára, és elvittük a templomtérre, az új helyére. Egy kicsit még örült is, hiszen érezte, hogy itt még több embert fog bájaival lenyűgözni, mint régi helyén. Talán már nem is bánta, hogy elszakították a gyökereitől, mert zsigereiben érezte, hogy a legszebb dolog a világon másokért élni, és az embereknek örömet szerezni. Jó lenne nekünk is sokszor így érezni!

Köszönöm a Varga család ajándékát, Bivál Márton és Terjék Zoltán segítségét!

Külön köszönet Montz Ferencné Éva néninek a fenyő adományért, amelynek ágai az iskola kerítését ékesítő koszorúban öltenek testet.

 Sztányi István