Bekopogtatott a várva-várt Mikulás

Az idő ólomlábakon járt a decemberi ködös szürkeségben, a kis óvodai szobában izzott a levegő a feszült izgalomtól. A jeles péntek délelőttön egymás mellett kuporogtak a türelmetlen apróságok a jó meleg szobában, szemük folyton az ablakra szegeződött. Vajon tényleg eljön? Biztos, hogy tele puttonnyal érkezik? Nem fog eltévedni, kérdezgették egymástól? De nemsokára mindenre megérkezett a válasz. Egyszer csak halk kopogás hallatszott a messzeségből, ami lassan, de biztosan közeledett, és végre megcsörrent egy kis csengő is... 

Ő lesz az, végre megjött, suttogták egymásnak, és minden szem az ablakra szegeződött. A Mikulás is nagyon izgult, hisz minden esztendőben életének legbecsesebb napját éli meg ilyenkor, amikor örömet szerezhet drága kis barátainak. Megigazította hát rőt szakállát, botjával megkopogtatta az üveget, s bekukucskált a szobába. Ami szembe nézett vele, az minden fáradozást és kellemetlenséget feledtetett. Azok a várakozással teli buksi fejek, a szikrázó, szeretetet sugárzó igéző szemek azonnal lángra lobbantották a vén legenda szívét. Lassan, méltóságteljesen megtömte ajándékkal a kis csizmákat, szerette volna minél hosszabbra nyújtani ezt a gyönyörű pillanatot. Majd beballagott a gyerekekhez, akik hamarosan már harsogták is csengő-bongó hangjukon a csodaszép dalokat, versikéket. Mindenki igyekezett megmutatni a tudományát, hisz nem „akárki” jött el hozzá. Egy fantasztikus óra telt el egymás társaságában, örök barátság szövődött gyermek és Mikulás között. A búcsúzás hosszú volt, a kijáratig tolongott a kéréseket záporozó, cserfes csoport, és hosszasan integetett a jókedvű piros ruhás látogatónak. Aki hosszú süvegét megigazította, becsukta maga mögött az ajtót, és ismét útnak indult. Egy halvány mosoly jelent meg a bajusza alatt, mert nagyon büszke volt erre az óvodára, ezekre a sokszínű, szeretni való csodákra, amit Gyermekeknek hívnak.

Mikulás

Talán ez a titka, és ezért tud életben maradni ez a szép legenda a világ végezetéig.